JAKUB ÉS A KÉTSZÁZ NAGYPAPA
Milos Macourek meséje
Volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, hogy Jakub. Jakub a nagypapájával élt együtt. A nagypapa kövér volt, vörös arcú, és nagy szalmakalapot viselt, amit nagyon szeretett. Jakubot is szerette, de egy dologban nem értettek egyet. Ami Jakubnak természetesnek tűnt, azon nagyapa csodálkozott; s amin Jakub csodálkozott, az teljesen természetes volt nagyapa számára.
Egy kis verandás házban éltek, körös-körül káposztával teli kert. Ahová csak nézett az ember, mindenütt csupa káposztafej. Volt, amelyik csak akkora volt, mint egy teniszlabda, de akadt olyan is, ami röplabda nagyságúra megnőtt. Mindent elborítottak, a kaput, a veranda alját, néhol még az utakat is.
– Egyáltalán létezik ennyi káposzta? – csodálkozott Jakub, és csak a fejét csóválta.
– Mit csodálkozol – mondogatta nagyapó -, a kertben jó a talaj, ha lábasokat vetnél, itt még az is kinőne. De minek vetnék lábasokat? A káposzta hasznosabb.
És csak vetette a kertbe az új meg új káposztákat, azok meg nőttek és nőttek. És annyi volt belőlük, hogy ketten sem győzték enni. Amíg egyet megettek, már elő is bújt a másik, s így ment ez napról napra.
Szerencsére a kert tele volt lepkével, volt ott vagy kétszáz, szerették a káposztát, s egy-egy fejet pártfogásba vettek. De nagyapó nem szerette a lepkéket, haragudott rájuk, figyelte őket, ha észrevette, hogy dézsmálják a káposztát, kirohant a verandáról, és szalmakalapjával elkergette őket.
Jakub ezen még jobban csodálkozott, ült a lépcsőn, és csóválta a fejét.
– Mit csodálkozol – mondta nagypapa -, talán hagyjam, hogy felfalják a káposztát?
De Jakub csak csóválta a fejét, és mondogatta, hogy hát nincs elég belőle ?
Csakhogy nagypapa kitartott a magáé mellett, és hajkurászta a lepkéket, ahol csak érte őket. És amikor nem hajkurászta, akkor is legalább leste őket, és ha azt sem csinálta, akkor vetette vagy betakarította a káposztát, délben ebédet, este vacsorát főzött belőle.
És nem ment Jakub fejébe, miért törődik a nagypapa egyre csak a káposztával; mondogatta is neki: „Nagyapó, gyere játszani velem, mesélj valamit, nem fut el a kaposzta!” De nagyapó csak futkosott a konyhában, kötény a derekán, és kiabált: „Ne lábatlankodj itt nekem, ne tarts fel, hisz látod, azt sem tudom, hol áll a fejem!”.
És így Jakub örökké egyedül volt. Ki csodálkozik, hogy a végén a lepkékkel barátkozott össze? Mikor nem ízlett neki a káposzta, kapta a tányérját, és ment etetni őket. Mikor aztán a lepkék jól belaktak, elmesélték neki, merrefelé röpködtek, mit láttak, meséltek neki kertekről, ahol virágok, ribizli és paradicsomalma terem; Jakub meg hallgatta és irigyelte őket.
Ha nagyapó mást is ültetne, nemcsak mindig káposztát – gondolta Jakub -, akkor lenne szép világ.
– Hát ültess te magad valami mást – tanácsolták a lepkék -, nagypapa akkor nem gondolna mindig a káposztára, és mindjárt vidámabb lenne itt az élet.
– Akkor valami olyasmit kellene ültetni, amit nagyapa szeret – fontolgatta Jakub – talán szalmakalapot.
– Kitűnő ötlet – kiáltottak fel a lepkék -, ültesd el nagypapa szalmakalapját, örömet szerzel neki!
Így hát Jakub délben, mikor nagypapa az ebédet főzte, talált a kertben egy kis darab szabad helyet, és elültette a kalapot.
– Hová tettem azt a kalapot – keresgélte nagypapa -, mivel fogom a lepkéket hajkurászni; nem láttad valahol, Jakub?
„Egyelőre nem szólok neki, kis meglepetés – gondolta Jakub -, vársz egy kicsit, nagypapa, és annyi kalapod lesz, hogy minden napra jut egy.”
– Nem értem – mormogott nagypapa -, mit forral ez a Jakub, csak nehogy végleg elveszítsem a szalmakalapomat.
Pár nap múlva a kertben egy nagy bokor bújt elő a földből, s rajta tömött fürtökben lógtak a kis szalmakalapok. Nagypapa nem győzött csodálkozni, csak kapkodta a fejét; de Jakub hidegen megjegyezte, mi van ebben csodálatos, hisz itt még a lábasok is megteremnének. De minek vetnénk lábasokat, mikor a kalap jobb? – A kalap jó dolog – válaszolt nagypapa -, de nekem elég egy is. Ennyi szalmakalap csak méregbe hozza az embert. Megvárta, míg a kalapok megértek, s mikor nagyok lettek, és szép sárgák leszakította és felvitte öket a padlásra. Volt vagy kétszáz darab, alig fértek be. – Na látjátok – mondta Jakub a lepkéknek -, ez sem használt, minden úgy van, mint régen, s nagypapa még majdnem össze is szidott. És a lepkék tudták, hogy egy kicsit ők is bűnösek, hallgattak tehát, és némán tűnődtek, mit lehetne tenni. Egyszer csak az egyik lepke a homlokára csapott, és azt mondta:
– Van egy ötletem. Tudod mit? Ültesd el a nagypapát.
– Megbolondultál – válaszolt Jakub -, most egy nagyapám van, és tudod, hogy az is milyen. Mit kezdenék, ha kétszáz volna belőle?
– Csak hallgass rám, és meglátod, hogy hálás leszel – mondta a lepke, és súgott valamit a többi pillangónak. A pillangóknak meg mosolyra húzódott a szájuk, és mindnyájan azt kiabálták Jakubnak:
– Ültesd el a nagyapót, meglátod, hogy csak jó sül ki belőle!
Így hát Jakub megvárta, míg nagypapa elszunyókál, talált a kertben még egy darabka szabad helyet, és aztán elültette nagypapát. Tudta, hogy alaposan meg kell öntöznie, s ezért az artézi kútról kannaszám hordta a vizet, és locsolta, délben meg a lepkékkel egy tányérból evett, s azt kérdezte tőlük, mi lesz, ha a kertben megjelenik kétszáz nagyapa. De a lepkék csak egymásra hunyorítottak, nevettek, és azt felelték Jakubnak, ne légy kíváncsi, várd ki a dolog végét.
Egy-két nap múlva a kertben egy hatalmas bokor bújt elő a földből, tele kis nagypapával. Eleinte egészen zöldek voltak, úgyhogy nem lehetett leszedni őket, de gyorsan nőttek, értek, és egyre pirosabb lett az arcuk. Jakub naponta többször megnézte őket, és megtanácskozta a lepkékkel, mikor szüreteljenek.
Végre a nagypapák szépen beértek, és Jakub leszedte őket. Lehettek úgy körülbelül kétszázan, és mindnyájan Jakubnak estek, hogy micsoda butaságot csinált, minek kell ennyi nagypapa a világra, s egyik a másikát igyekezett túlkiabálni.
– Na, itt van ni – mondta Jakub a lepkéknek -, tudtam én, hogy ebből ez fog kisülni. Most mindegyik kiabálni fog velem, és nektek sem lesz jobb, mert majd mind a kétszáz hajkurászni fog benneteket a kertben, kalappal a
kezében. Ne felejtsétek el, hogy a padláson van kétszáz szalmakalap.
– Ó, Jakub, Jakub – válaszolták a lepkék -, de buta kisfiú vagy, hisz most minden megváltozik, figyeld csak a nagypapákat, és majd meglátod.
S Jakub figyelte a nagypapákat, és látta, hogy veszekszenek egymással az ásóért, a locsolókannáért meg a fazekakért a konyhában; kínos látvány volt, Jakub odafutott hozzájuk, és kiabált:
– Nagypapák, ez így nem lesz jó, kárt tesztek egymásban, nem áshattok, nem öntözhettek egyszerre, egyszerre csak egy áshat, egy öntözhet, egy főzhet!
– És mi mit fogunk csinálni? – kiabálták a fennmaradó nagypapák.
Jakub gondolkozott egy kicsit, aztán elnevette magát, a lepkékre hunyorított és felkiáltott:
– Hát velem fogtok játszani, mi mást csinálhatnátok?
S így a kertben minden megváltozott. A nagypapák felváltva dolgoztak, az egyik elültette a káposztát, a másik leszedte, a harmadik megfőzte, a többiek meg Jakubbal és a lepkékkel játszottak.
Kezdték törni a fejüket, mi mindent lehet a világon csinálni, s ahogy törték, rájöttek, hogy lehet röplabdázni is, vízfestékkel festeni, fürödni, kirándulni, és ki tudja még mi mindent. S így éltek békésen, mindegyiknek megvolt a maga szalmakalapja és a maga lepkéje, s övék volt a kis Jakub, akivel játszhattak, akinek meséltek, Jakub meg hallgatta őket, és csodálkozott, mert ilyesmit azelőtt soha nem hallott, még a lepkéktől sem.